Imádó élet, imádó gyülekezet

Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban. Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.

Efézus 1:11-14

A gyülekezet létezésének egyik végső célja a Krisztus imádata. Jézus Krisztusé a dicsőség az egyházban nemzedékről nemzedékre (Ef3:20). Az imádat kifejezése teszi az őt megillető helyre az imádat „tárgyát”, „személyét” a saját és a gyülekezeti életünkben is. Ha az imádatodat és magasztalásodat Istennek adod, abból egyenesen következik az, hogy a bálványaid is eltűnnek. Azzal, hogy az imádattal és magasztalással, dicsőítéseddel Istent az Őt megillető helyre „teszed” az életedben, a bálványaid is az őket megillető helyükre kerülnek, azaz ki az életedből. Hová kerül az életünkben Isten, ha minden imádatunk az Övé? Középre!

Mit jelent az, hogy az Isten van a középpontban? Azt, hogy köré szerveződik az identitásom, az életem, a munkám, a pihenésem, a kapcsolataim, a gyülekezeti életem, a családi életem, sőt a gyülekezet is köré rendeződik.

Mennyi Atyám! Megvallom ma Neked, hogy egyedül Téged imádlak. Tiéd a hatalom, az erő, az áldás, a tisztesség és minden dicsőség. Vágyom arra Uram, hogy az életem és a gyülekezetünk középpontjában Te legyél. Köszönöm Uram, hogy az imádaton keresztül láthatjuk hatalmadat és fenségedet és ennek tükrében minden bálványunk értéktelen kacat és azokat kárnak és szemétnek ítéljük.

Ámen!